Mindig elcsodálkozom, hogy az Élet mekkora pofonokat osztogat. Mindenkinek. Válogatás nélkül. Aztán azon, hogy amikor még jól bele is döngöl a földbe, amikor már a földön fekve is tovább rugdal összegyűjtjük utolsó erő-tartalékainkat és felállunk, és újra indítjuk Életünket. Csak pozitívan, csak talpra álltunk! mert Emberek vagyunk. És mert az Univerzum nagy, mint porszemet pöckölgetnek benne az Erők, a sötétek, a gonoszak és persze az Angyalok, akik nekünk adnak Erőt, jót, pozitívat.
Hogy képesek legyünk elviselni mindent amit ránk mért a Mindenható.
Azt senki nem mondta, hogy nem fog fájni, fájni még sokszor és sok minden fog. Amikor már nem érzel fájdalmat már úgysem élsz. És akkor az már másoknak fog fájni, nem neked.
Azt mondtam, csak pozitívan:
Semmi baj nem lesz, oké, most megdöbbentünk és szörnyű, de elmúlik, minden rendben lesz, a jó emberekkel nem csak jó dolgok történnek, de a mesék végén a rosszak mindig elnyerik méltó büntetésüket, a jók pedig élnek, míg meg nem halnak!
Milyen jó is, hogy ennyi közhelyes közmondásunk és vigasztaló idézetünk van. És miért is van az, hogy ha valami nagyon foglalkoztat lépten nyomon belebotlasz? El szeretnéd terelni a figyelmedet, de csak jönnek a kis színes hírekben, hirdetésekben, ártatlan blogokban, filmekben, újságban, könyvben, de valahogy mindig rád-akad és nem enged. Nem engedi, hogy bármi mással foglalkozz!
És még csak félidős vagyok, hiszem, hogy még legalább annyi év áll előttem, mint amennyit már magam mögött hagytam.
Még hány pofont kell megérnem (túl-élnem) majd 44 év alatt?
